Az erdélyi magyarok jogvédője, családjának lelke, gyermekeinek, unokáinak példaképe volt – Kincses Előd halálára

Június 7-e volt, este. Kint ültünk Kincses Előddel és az egyik lányával, Rékával egy budapesti étterem teraszán, s próbáltunk összeszedni valami lelkierőt. Mert aznap megkapta a diagnózist: beteg, súlyosan. „Többen már túlélték” – mondtam. Erre Előd: „Hát akkor igyunk előre a medve bőrére!” 

Ez olyan tipikus volt: optimizmusa még a legindokolatlanabb pillanatokban sem hagyta el. Akkor sem, amikor teljes kilátástalanságban védte ügyvédjeként Tőkés Lászlót a deportálási perében Ceaușescu idején. Nemcsak hogy megnyerni nem lehetett azt a pert, Előd a saját biztonságát tette kockára azzal, hogy az ügyet elvállalta. Később mosolyogva úgy beszélt róla: „Ez lett életem legsikeresebb veresége.” Mert ugye ez volt az az ügy, ami kirobbantotta a román „forradalmat”. 

Tulajdonképpen Kincses Előd volt az első magyar ember, akinek megjegyeztem a nevét, arcát, különleges modorát. 1988-ban jártam először Erdélyben: erős benyomást hagyott bennem, de ma alig emlékszem a konkrét emberekre. Következő utazásom első állomása Marosvásárhely volt, pár nappal a Ceaușescu házaspár kivégzése után. A Kincses családhoz 1990. január 1-jén érkeztünk. Megettük a szilveszteri lakodalom maradékát, közben Előd megszervezte azt, hogy találkozzak a vezető vásárhelyi figurákkal. Interjút készítettem Markó Bélával, akkoriban még csak fiatal költővel, akiről nem sejtettem, hogy valamikor RMDSZ-elnök lesz; Király Károllyal, egy helyi volt kommunista vezérrel, aki autonómiát akart Erdélynek, illetve Sütő Andrással, a vásárhelyi íróval. 

Ennek a napnak nagy szerepe volt a későbbi döntésemben, hogy Budapestre költözzek, és a magyarok világában próbáljak élni: vonzódtam ezekhez az emberekhez. 

Aztán még egyszer elmentem Vásárhelyre, még egyszer Kincsesékhez, és két héttel később, már újra a Die Welt szerkesztőségében, döbbenten néztem a televíziós képeket: folyt a vér Vásárhely utcáin, a volt Securitate pogromot szervezett a magyarok ellen. Kincses fejét akarták, mert a „forradalmi tanács” alelnökeként anyanyelvi oktatást követelt. Felhívtam a lakásán, de csak Réka volt otthon. Előd kint próbálta leállítani a katasztrófát; felesége, Mari valahol a tomboló városban lehetett. Pár magyar férfi ott volt a lakásnál, hátha védelem kell. 

Közben készültek az udvarhelyi székelyek, hogy Vásárhelyre menjenek részt venni a csatában. Előd odautazott, felszállt a buszokra, és lebeszélte őket erről. „A román hadsereg csak azt várta – mondta nekem később. – Lőttek volna rájuk.” 

Réka egyszer úgy jellemezte apját és családját: „Nagyanyám szép, okos és bátor nő volt. Lett három gyermeke. Az egyik főleg szép volt, a második inkább okos, a harmadik leginkább bátor: Előd.” 

Július 4-én eltemettük. Mennyi tisztelet, mennyi szeretet volt ott a levegőben! Rengetegen jöttek, Orbán Viktor és Németh Zsolt is, csendben kísértük őt utolsó útjára. 

Sokan cikkeztek közéleti, jogvédő munkásságáról. De a legnagyobb műve az, hogy jó ember volt. Ahogy unokái ott álltak könnyezve a sírnál, tudtam: ők tovább fogják vinni értékeit, végtelen szeretetét és igazságérzékét. „Június 24-én megszűnt élni”, ez állt a gyászjelentésében. Bennük, bennem tovább fog élni.

Nyitókép: MTI/Hegedüs Róbert